9. fejezet

Vajon a véletlen műve?

Az ablakon beszivárgó fénysugarak bevilágítottak a szobámba, és beragyogták az egészet. Szerencsémre fejfájásmentes reggelre ébredhettem, ami azért jó jel. Persze hulla fáradt voltam, mert hajnali négykor értünk haza. Mikor végre kikászálódtam az ágyból, lementem a konyhába harapni valamit, mert majd éhen haltam. A konyhában persze hatalmas szemétdomb fogadott. Remek! Ráadásul a földön összetört tányér és váza maradványok voltak széthullott virág keretében. Ők voltak, anyáék, megint veszekedtek. Elég gyakori volt, sokat veszekedtek többnyire a munka és a pénz miatt. Anya állandóan dolgozott, és folyton stresszes volt, apa pedig sehogy sem kapott állást, ezért mindketten feszültek voltak, és mindig veszekedtek.  Lehetne már végre egy kis nyugalom. Nem volt kellemes nap, mint nap ezt látni, bár tenni sem sokat tudtam érte. Egy sóhaj keretében nekiláttam összepakolni a konyhában, hogy azért nézzen is ki valahogy. Elég fáradt voltam a péntek este miatt, mondhatni élőhalott voltam, de nagy nehezen összeszedtem magam délutánra, hisz akkor volt a tanévzáró. Gyorsan átöltöztem, és elmentem az iskolába. A levegő forró volt, és az idő lassan telt, az unalom és a fáradtság kiült a diákok arcára, és már csak a horkolás hiányzott az összképből. Mikor végre kimondták a végszót, hogy vége, hogy mehetünk haza, szabadok vagyunk, a szabadság és az öröm érzése hullámzott át a diákokon, és mindenki örömittasan, ujjongva sietett haza, ki a börtönnek tartott épületből. Én is épp indulni készültem, mikor egy tenyeret éreztem a vállamon, és reflexszerűen már majdnem előrerántottam az illetőt, csak hirtelen neki is eszébe jutott, és elhúzta gyorsan. Megfordultam és Karolával találtam szembe magam.

- Bocsi. Mindig elfelejtem a reflexedet. – mosolyodott el - na és milyen volt a buli? Úgy láttam túlságosan is jól érezted magad.

- Jó volt – csak ennyit mondtam, mert értettem a gúnyolódását

- És ki volt az a fiú, aki veled volt? – semmit sem változott. Ugyanúgy kíváncsiskodott tovább, mint eddig

- Egy barátom. Csak barát! – szögeztem le, hogy véletlenül se gondoljon semmi másra

- Hát persze. Azért volt veled egész este, végig vigyázott rád, és ha jól tudom még haza is vitt. Ha láttad volna, hogy aggódik miattad, hogy vigyáz rád. Mint ha te lennél a mindene. – ezen elgondolkoztam. Igaza lehet, bár én ezeket annyira nem vettem észre, nem teljesen az érdekelt olyan állapotban, de ha belegondolok, tényleg igaza van. És az a puszi a homlokomra, az az egész este. Volt egy sejtésem, hogy többet érez irántam, mint egy barát iránt, de úgy gondoltam, ez csak egy megérzés, és nem biztos. Nem tudtam mit reagáljak.

- Ő… most mennem kell bocsi. – mondtam kifogásként, mert nem tudtam mit válaszoljak, és gyorsan elsiettem. Elgondolkoztatott, amit Karola mondott. Vajon mi lehet ott legbelül Dávidban. Foglalkoztatott a kérdés, de a választ nem találtam. Egy részem mindenképpen ki akarta deríteni ezt az érzést, de egy részem nem akarta tudni a választ, talán mert félt, talán másért. Úgy döntöttem megyek, futok egy kicsit, az kitisztítja a fejem, és egy gyors átöltözés után el is mentem a parkba. Ott végre kikapcsolhattam az agyamat egy kis időre, elzártam magam a világtól, és szabadnak éreztem magam. Jólesett kikapcsolódni egy kisidőre, és mikor hazamentem gyors evés után bevágtam magam az ágyba, és szinte azonnal elaludtam. Eléggé kialvatlan voltam, keveset aludtam abban a hónapban, de akkor végre kialudhattam magam. Kellett is a kialvás az iskola után, és különben is másnap edzés volt. Az idő persze gyorsan eltelt, szinte észre sem vettem mennyire gyorsan. De azért egy fura érzéssel mentem edzésre, kíváncsi voltam, vajon milyen lesz Dávid. Hiszen most már más szemmel figyelhetem meg, vajon tényleg így érez-e irántam. De nem vettem észre rajta semmi különöset, bár kicsit furán viselkedett, de nem olyan értelemben, mintha szerelmes lenne. Olyan furán tekintett rám, mintha valamiért egy kicsit tartana tőlem, mintha figyelne, hogyan viselkedem. Olyan furcsa volt egész délután, úgy nézett rám, mint ha én lennék a sátán. Nem igazán értettem az okát. Ez fura érzéssel töltött el, mint ha tudna rólam egy titkot, egy sötét titkot. De az lehetetlen, hacsak nem tud a képességemről. De hogyan, nem tudom, nem hiszem, hogy az lenne, sőt biztos voltam benne. Edzés után beszélni akartam vele, ezért mikor végeztem gyorsan átmentem a fiú öltözőbe, ők már úgy is megszokták, hogy amikor kedvem tartja, csak úgy átmegyek, már nem is zavartatják magukat. Már csak András volt ott, de azt mondta, Dávid már elment, és nagyon sietett. Aztán András is elment, csak én maradtam ott egyedül. Már indultam volna, mikor nem figyeltem oda, és nekimentem az öltözőszekrénynek, és akkor leesett valami a tetejéről, egy könyv. Odamentem, hogy felvegyem, és közelebbről megláttam, hogy ahol nyitva állt az én fényképem volt, ami igazán meglepett. Rájöttem, ez Dávid naplója, már egyszer láttam nála. Nem akartam elolvasni, csak egyszerűen felvenni, becsukni, és visszarakni, de nem ment. Amikor felvettem, megláttam közelebbről a betűket, a sorokat, és szinte hívogattak, kísértettek, hogy olvassak bele. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de nem tudtam megállni, a szavakat látván automatikusan elolvastam a szemem elé kerülő első szót, amit követett egy másik és egy másik, és csak folytak egymás után. Különben is tudni akartam, mit érez valójában irántam, mit gondol rólam, legalábbis ezzel nyugtattam magam. „Orsit gyerekkorom óta ismerem. Imádom nézni Őt, mikor a tavaszi szellő meglebbenti aranybarna göndör haját, és az a mosoly, amikor nevet, egyszerűen elvarázsolt. Ez az arc, ez a haj és ezek a szemek. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Megmelegíti a szívem, ha hallom bájos hangját, látom sugárzó arcát, káprázó mosolyát.  Érzem, hogy beleszerettem, egyszerűen és tisztán. Minden lopott percben csak Őt figyelem, minden másodpercben vele lennék, fognám a két kezét, és vigyáznék rá, hogy más ne bánthassa.” Óh, Istenem! Milyen bolond vagyok, hogy nem vettem észre hamarabb, hiszen már több éve fülig szerelmes belém. Még egy verset is írt rólam, milyen édes, milyen gyönyörű, ilyen szépet. El sem hiszem, hogy tényleg Ő írta és tényleg rólam.

„Csak rajta jár az eszem, csak érte dobog a szívem,

 Egyedül iránta érzem, hogy vele leélném az életem.

 Megmelegíti a szívem, ha hallom a hangját,

 Minden percben érzem, hogy látnom kell az arcát.

 Imádom Őt nézni, mikor a szél a haját érinti,

 Egyszerűen olyan égi, ahogyan Ő tud nevetni.

 Ha csak az enyém lenne, óvnám minden percben,

 Ha itt lenne velem, a kezeit nem engedném el.”

Tényleg ennyire vak lennék, hogy nem látom a fától az erdőt? És akkor történt valami, egy érzés, egy gondolat, egy szó. Mint amikor a kulcs kattan a zárban. Akkor rájöttem arra, ami végig ott volt előttem, csak egyszerűen nem vettem észre, hogy én is ugyanazt érzem, mélyen a szívemben, egyszerűen szeretem. És vajon a véletlen, a szerencse, vagy akár a sors műve ez vajon, hogy rátaláltam a naplóra, és hogy pont nyílt ki? Nem tudom, de sorsdöntő volt az életemben, az biztos, és az is biztos, hogy szeretem Őt.

8. fejezet

Határ a csillagos ég

 Másnap egésznap tanulhattam, mivel hétvégén semmit, sem csináltam, majd pihenésképp késő estig horrort néztem. Épp belemélyedtem a filmbe, és pont félelmetes rész volt, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Majd leestem az ágyról úgy megijedtem. Persze Karola ki is nevetett, jellemző volt rá.

-         El kell jönnöd a hármas bulinkra! – jelentette ki lelkendezve

-         Milyen hármas buli? Mikor? – csak csodálkoztam, hogy miről van szó

-         Péntek este. Az én és az Emma szülinapja lesz, és egyben évzáró buli is – hadarta az izgalomtól

-         Persze, hogy ott leszek. – válaszoltam.

Bár nem tudtam, hogy mit vegyek nekik, teljesen kiment a fejemből a szülinapjuk, pedig nem szokott. Bár péntekig még van időm, de ötletem az nincs semmi. Már nem volt kedvem megnézni a filmet, csak beraktam halkan egy kis zenét és kényelmesen hátradőltem az ágyon, és elmerültem a gondolataimban. Addig sodródtam a gondolatok tengerén, míg végül elaludtam, és egy nagyon furcsa álmom volt, ami kész káosz volt, egyáltalán nem értettem az egészet.

’ Az egész azzal kezdődött, hogy suli után Levivel elmentünk a parkba sétálni. A parkban az egyik fa alatt volt egy kis kerek asztal, ami mögött egy öreg anyóka ült, és jóslást csinált. Furcsa, mit keres a parkban egy jósnő. Hát odamentünk hozzá, hogy kipróbáljuk, bár nem hittünk benne, de azért mégis, érdekesnek találtuk. Ránk mosolygott kedvesen, majd megkeverte a kártyáit, és kérte, hogy húzzak négy kártyát. Az első lap a szerelmem jelképezte. Azt felfordítottam, amire azt mondta, hogy szerelemben bővelkedhetek. Ezen elmosolyodtam. A következő a gazdagságot jelképezte. Úgy vélte, nem lesz sok pénzem, de szegény se leszek. A következő a boldogság. Szenvedést, de sok örömöt jósolt. Végül az utolsó az elkövetkező jövő. Amikor felfordítottam szörnyen megijedt, amin nagyon meglepődtem. A lapon egy halálfej, kaszás, feketemacska és egy boszorkány volt. Az öreg kis hölgy még mindig nem szólt semmit, félelmében meg se tudott szólalni, én pedig nem tudtam mit tegyek.

- Menj innen! – remegte rám nézve, én meg csak álltam ott – Menj innen! Te átkozott! El vagy átkozva, rád csak balszerencse balszerencse hátán vár, és mindazokra, akik a közeledben vannak. Menj, nem akarom, hogy bajt hozz rám. Tünés! – ezen nagyon megijedtünk, és elsiettünk onnan. Elmentünk, és leültünk egy padra. Beszélgettünk, majd azon kaptuk magunkat, hogy csókolózunk. Aztán amikor kinyitottam a szemem nem Levi ült mellettem, hanem Dávid. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy lehetséges ez. A meglepődéstől szóhoz sem jutottam.

- Mi a baj? Talán nem ezt vártad? Min lepődtél meg, hiszen tudhattad volna, mindig is tudhattad volna, hogy évek óta téged szeretlek. Végig ott volt az orrod előtt, csak észre kellett volna venned. – csak mosolygott, én pedig csak ültem némán. Megsimította gyengéden az arcom – Pedig ha tudnád, mennyire szeretlek. – És akkor fejbe talált egy labda, amitől a földre estem. Felsegített valaki, és amikor felnéztem Laci volt az. Ezt nem hiszem el! Már egyáltalán nem értettem a dolgokat. Ott álltam a teljes káosz közepén, és csak álltam némán. Megjelentek a szüleim is

- Bocs, de nem vagy a lányunk, és soha nem is voltál. – Aztán forogni kezdett a világ. Nevek, arcok, hangok. Minden egybemosódva.’

Rémülten vergődtem az ágyon, míg felébredtem. Aztán, mintha valaki lett volna ott a sötétben. Felkapcsoltam az ágyam melletti lámpát, és mikor újra visszanéztem már nem láttam semmit. Biztosan csak az álmosság játszik a szememmel, gondoltam. Mostanában állandóan álmodok valami furcsát. Már annyira elegem volt ezekből a furcsa és ijesztő álmokból. Visszadőltem az ágyra, és hamarosan el is aludtam.

 Reggel nem igazán volt kedvem felkelni, de sajnos muszáj volt, mert iskolába kell járni. Unott arccal kikecmeregtem az ágyból, és elindultam az iskolába. Ez a nap is majd eltelik, gondoltam. A buszon csak bámultam a tömegbe, mikor hirtelen megláttam egy ismerős arcot. Mintha Laci lett volna, nem hittem a szememnek. Oda akartam menni hozzá, de mikor megint rá néztem már nem volt ott. Nagyon különös volt, elég sok furcsaság történik velem mostanában. Próbáltam nem foglalkozni vele. Másnap az iskolába tetőtől talpig zöldbe öltözve kellett mennem, mert akkor tartották az „őrült” napot, ami úgy szokott zajlani, hogy minden osztály húz egy színt, annak megfelelően öltözik be és egésznap programok vannak. A diákok tartanak meg egy-két órát, amit a tanárok kritizálhatnak akár paradicsomdobálással is, az osztályok egymás ellen versenyeztek, hogy ki öltözött be a legjobban, kinek a legjobb a terma, és hasonlók. Az év egyik legjobb napja. Ilyenkor sok őrültséget csinálunk. Azon a napon konkrétan én is csináltam néhány hülyeséget. Például a második emeletről dobáltunk a tanárok elé vízzel telt lufikat, hogy lecsapja őket a víz. A tanárok, illetve diákok székére vizet, rágót, tűt vagy hasonló dolgokat raktunk, és utána nevettünk a tanárok reakcióin. A legtöbb legcsúnyább poénokat persze én csináltam Karolával. A tanároknak persze már kezdett elegük lenni. Akkor lett igazán elegük, mikor először elsütöttük a kólás trükköt, ami abból állt, hogy megkínáltunk valakit innivalóval, majd amint kicsavarta a kupakot a kupak alatt lévő mentos beleesett a szénsavas üdítőbe, ami szökőkút reakciót eredményez, és az üdítő mind az illető arcába megy. Majd elsütöttük a műbalesetet művérrel. Akkor már igazán elegük volt belőlünk, akkor kaptunk osztályfőnöki figyelmeztetést mind a ketten. De szerintünk akkor is vicces volt, és a poénért megérte. Persze anya annyira nem örült neki.

A hét további részén Karola és Emma szülinapi ajándékát csináltam, és már alig vártam a pénteket, minden szempontból. És elég gyorsan el is telt a hét, már péntek volt. Az iskolában persze szinte semmit nem csináltunk, hisz utolsó nap volt, és fél kettőkor mehettünk haza. Mindenki sietett haza, hogy minél hamarabb élvezhesse a nyári szünetét. Adriennel és Ritával együtt mentünk haza, hogy majd együtt indulhassunk Karolához. Neki is láttunk a sütinek, amit a szülinaposoknak szántunk, rajta a nevükkel, és a kedvenc ízesítésükkel. Amíg készült rengeteget nevettünk, és persze bénáztunk, de végül épségben elkészült. Egy vidám kis délutánt töltöttünk együtt, és mire végeztünk mindennel már indulhattunk is. Gyorsan még átöltöztünk és elrendeztük magunkat, és belevágtunk az estébe.

A buli nagyon jó volt, és az ünnepeltek is nagyon örültek az ajándékuknak, ami a süti volt, egy üveg pezsgő és egy dal, amit én magam írtam nekik, egy vidám kis dal, amit el is játszottunk. Az ajándékozás után kezdődött csak igazán az este. Volt ott minden, ami kell: zene, tánc, pia, emberek, hangulat, minden. Igazán jól éreztük magunkat, és ami azt illeti, egy kicsit többet ittunk a kelleténél. Legalábbis én biztosan, ami a hangulatomat is fokozta, na meg persze nem teljesen úgy viselkedtem, ahogy kellett volna, így csináltam egy pár hülyeséget. Amin azért meglepődtem, hogy a bulin megjelent Dávid is. Kicsit furcsállottam, de akkor éppen nem azzal foglalkoztam, és inkább vidáman üdvözöltem. Amint meglátta az állapotom fejét csóválta, és mellém szegődött, hogy vigyázzon rám. Persze hallgathattam is a fegyelmezéseit: Orsi, ne csináld ezt! Orsi, Vigyázz! Orsi ülj le! Orsi, ne csináld ezt, ne csináld azt! Persze mikor is hallgattam én rá. És senkinek sem engedte, hogy akár hozzám szóljon, aminek azért örültem, hogy ennyire vigyáz rám. Akkor örült nekem a legjobban, mikor csak egy percre hagyott magamra, hogy kimenjen a mosdóban, én pedig eltűntem. Hogy szidott engem, hogy egy percre nem hagyhat magamra, és keresett, mint az őrült. Végül valaki mondta neki, hogy elmentem levegőzni egy füves helyre. Rögtön értette merre mentem, hisz imádtam azt a helyet, olyan szép, csendes és nyugodt. Karola házához közel volt egy kis rét, azt céloztam meg, Dávid pedig jött utánam, mint egy kiskutyus. Meg is talált a füvön fekve, amint az eget kémleltem csodálva a milliónyi fénylő csillagot, és elmerengtem. Mellém ült, és hátradőlve felnézett az égre Ő is.

- Az élet miért ennyire bonyolult? Miért nem lehet mindent érteni? – sóhajtottam halkan ránézve

- Az élet így szép. Tele varázslattal, titokkal és kérdésekkel. Nem lenne érdekes, túl unalmas lenne, ha minden egyszerű volna és mindent értenénk. Ez az élet varázsa. – válaszolta Dávid egy halvány mosoly keretében

- Tudod nem értem én ezt. Hiszen sokkal könnyebb lenne az életünk nehézségek, és hirtelen fordulatok nélkül. Akkor miért jobb így? – filozofáltam tovább

- Ha mindent értenénk, és nem lenne az életben nehézség, bánat, és keserűség, akkor minek örülnénk? Tudnánk-e örülni az apró örömöknek, tudnánk-e igazán élvezni az életet? Lenne-e igaz boldogság, és lenne-e értelme az életnek? – folytatta eszmefuttatásom bölcs szavaival - Nincs szivárvány se eső nélkül. – ezeken elgondolkodtam. Nagyon igaza volt. Dávid igen jó eszű volt, és okosakat mondott.

- Te olyan okos vagy. – törtem meg a hosszú csendet

- Te pedig részeg. – vigyorodott el

- Lehet… - kezdtem

- Biztos! – vágta rá végig sem hallgatva

- Jó, oké! Az vagyok. De nekem reggelre elmúlik. – viccelődtem, és Ő nevetett

- Viszont a bolondságod szerencsére nem – vágott vissza és elnevettük magunkat. Még feküdtünk ott egy kicsit.

- Én hazamegyek. – jelentettem ki csak úgy hirtelen

- Ne! – vágta rá én pedig furán néztem – még részeg vagy, majd én hazaviszlek. – mondta kis késéssel magyarázatként. Ez nekem kicsit sántított, de ráhagytam. Rögtön fel is pattant és felsegített, én pedig rámosolyogtam. Az apjától kölcsönbe kapott kocsival haza is vitt. Neki nem volt sajátja, mert nem telt rá. Dávid nem volt túl pénzes és ráadásul az apjának négy gyereket kellett egyedül nevelnie. Útközben a kocsiban percek alatt elaludtam, amit persze Dávid nem vett észre, csak mikor már megérkeztünk. Sajnált felébreszteni, ezért az ölébe kapott, és bevitt egészen az ágyamig. Amikor a szobámba ért már felébredtem, csak úgy tettem, mintha még aludnék. Befektetett az ágyba, majd betakart.

- Jó éjszakát! – mondta egész halkan, majd a homlokomra nyomott gyengéden egy csókot. Szinte fel se fogtam, hogy mi történik úgy elcsodálkoztam. Ez tényleg Dávid volt? Nem értettem, olyan furcsa volt ez az egész. Furcsa érzések kavarodtak bennem. Csak feküdtem a mennyezetet nézve, míg végül elaludtam.

7.fejezet

                                           A titokzatos betörő 

Az éjjel Levinél aludtam (félreértés ne essék külön szobában). Anyáéknak küldtem egy üzenetet, hogy Tamara nagyon rosszul lett az este, hazakísértem, és vele maradtam. Reggel korán ébredtem, én mindig is korán kelő típus voltam. Annyira hálás voltam Levinek, és nem tudtam, hogyan köszönjem meg neki, ezért mindent elkövettem, amíg Ő aludt. Rendet raktam a konyhában, és csináltam gyorsan neki is reggelit, Amerikai palacsintát baracklekvárral és eperlekvárral, a tetején csoki öntettel. Ez volt a kedvence, még emlékeztem rá, Ő tanított meg palacsintát sütni fiatalkoromban, és onnan emlékeztem, hogy ez volt a kedvence. Készítettem neki hozzá kakót is és tálcára raktam. Mikor bementem a szobájába, még aludt, mint a medve, ezért leraktam mellé a tálcát és fölé hajolva megcsókoltam, mire álmos szemeit felnyitotta és rám mosolygott.

- Jó reggelt csipkerózsika! – viccelődtem mosolyogva, mire széles vigyor ült az arcára – Hasadra süt a nap.

- Igen? Ki a csipkerózsika? – és elkezdett könyörtelenül csikizni, én pedig nem tudtam ellene tenni, mert erősebb volt nálam, de ahogy csak tudtam, próbáltam szabadulni. Addig-addig csikolt, míg leestünk az ágyról, de még akkor sem hagyta abba. Én kiabáltam, vergődtem, de hiába túl erős volt, nem bírtam vele. Végre mikor már abbahagyta kifulladta terültem ki a padlón, Ő pedig fölöttem diadalmasan elvigyorodott, majd lassan megcsókolt. Imádtam vele csókolózni, olyan érzéki, olyan gyengéden tud csókolni, szinte soha nem akarom abbahagyni vele. Ott csókolóztunk már egy ideje a földön, mikor hirtelen valami zajt hallottunk, és nem túl boldogan, de abbahagytuk, és felálltunk, hogy szétnézzünk. Ő a kezével mutatta, hogy legyek csendben és hogy váljunk ketté. Én a nappali felé mentem, és amint odaértem láttam egy fekete ruhában, fekete maszkos férfit, aki épp mászott ki az ablakon az erkélyre, és utána akartam menni, de mire odaértem, már eltűnt. Levi szétnézett, hogy eltűnt-e valami, és észrevette, hogy ellopták a Laptopját, amin fontos adatok voltak, de más hiányt nem észlelt, és én sem. Értesítettük a rendőrséget, de Ő mégis annyit idegeskedett miatta, pedig csak egy Laptop volt, persze drága, meg minden, de mint ha valami nagyon fontos lett volna rajta. Mint ha az élete múlna a Laptopon, elég furcsa volt, itt valami nem stimmel. Mikor hazaértem, elkezdtem keresni a kulcsomat, de nem találtam. „Remek, már ezt is elhagyom.” – gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy nyitva volt a táskám, miután elment a rabló Levitől.

- Basszus! – kiáltottam fel. A házunk előtt az utcán voltak kint virágok ültetve, és azok körbe voltak véve kisebb-nagyobb kövekkel. A hasonló esetekre találtuk ki azt, hogy egy kőre hasonlító kis dobozkába belerejtettünk egy pótkulcsot. Ezt megkerestem, és így bejutottam a házba. Ahogy nyitottam volna ki a bejárati ajtót is, a naplemente fényében megpillantottam egy gyorsan elillanó árnyat, ami egy pillanat alatt eltűnt. „Csak a fák árnyéka, csak a szemem űz belőlem gúnyt” – fogtam rá. Furcsa módon az ajtó nyitva volt, ezért nem kellett hozzá kulcs, és ekkor már kezdtem gyanakodni. Nagyon csendben mentem be, nehogy meghalljon a behatoló, mert sejtettem, hogy még bent van. Mikor beléptem láttam, hogy minden fel van dúlva, aztán hirtelen egy elsurranó alak, de olyan gyorsan mozgott, mintha nem is ember lett volna. Nagyon elcsodálkoztam, de nem értem rá álldogálni. Mindig hordok magamnál egy zsebkést, amivel elég jól bánok, ezért elővettem, hátha hasznát veszem. Elindultam a konyha felé, mert arra láttam az árnyat, aztán hirtelen magam mögül hallottam, és éreztem mozgást. A kést magam elé tartva néztem szét. Megint az a surranás mögöttem, de most egy hirtelen mozdulattal kitettem a kezem, és ezzel a földre terítettem az illetőt. Az arcát eltakarta egy fekete maszk, és szinte biztos voltam benne, hogy ugyanaz, mint aki Levinél volt. A nyakára tettem a lábam, hogy ne tudjon szabadulni.

- Ki vagy te? Mit akarsz? - kérdeztem, de Ő nem válaszolt. Lehajoltam, hogy levegyem a maszkot, mire Ő emberfeletti gyorsasággal megfogta a lábam, felhajított, majd elszaladt a hátsó kijáraton. Én pedig bevertem a fejem földet érés közben, és se időm, se energiám nem volt már utánamenni. Feltápászkodtam a földről, és körbenéztem. „Kész káosz. Kezdhetek neki összepakolni. Remek.” Ahogy összepakoltam láttam, hogy nem hiányzik semmi. Ez nagyon furcsa, hiszen egy betörő járt itt, és semmit nem vitt el. De ami a legfurcsább volt, hogy biztosan Ő volt ott Levinél, és biztos Ő vitte el a kulcsomat. De honnan tudta, hogy hova kell jönnie? Ez a kérdés nyomot hagyott bennem. Persze a szobámat se hagyta ki, ott is nagy felfordulás volt. A szekrényemen rengeteg plüss szokott ülni, de most mind le volt borítva, és széthajigálva. A plüssök között hirtelen megláttam egyet, egy különlegeset, egy lila kis tarajos kacsát. Dóri kedvenc plüsse volt, és mindig Ő jutott eszembe róla. Felemeltem a földről, és leporoltam. Régen láttam már, hiszen pont azért, mert húgomra emlékeztetett mindig hátraraktam, hogy ne lássam. De most valahogy más volt, most nem akartam hátrarakni, szerettem volna végre túltenni magam a történteken. Az ágyamra raktam a párnám mellé, hogy mindig lássam. Később Levi felhívott, és beszélgettünk, nagyon sokat, legalább egy órát.

- Jó lenne most, ha itt lennél. – gondolkodott hangosan

- Menjek át? – viccelődtem

- Hát, gyere! – mondta

- Ha értem jössz, megyek. – vágtam vissza

- Jó! Tíz perc és ott vagyok – mondta, majd hirtelen lerakta, amin nagyon meglepődtem. Csak blöfföl, gondoltam, és vártam, hogy visszahívjon. Nem fogom visszahívni, úgyis csak blöfföl, nem veszem be. Vártam, vártam, majd hirtelen csengettek. Ez nem lehet! Csak viccelt! Kimentem megnézni, és mikor ajtót nyitottam fellélegeztem, mert nem Levi volt az, csak a szomszéd. A macskája megint felmászott a fánkra, és nem tud lejönni. Remek. Visszaadtam neki, és visszamentem a szobámba. Persze amint leültem megint csengettek. Hát ez nem igaz! Mi az már megint? Kimentem, és akkor nagyon elcsodálkoztam, mert az ajtóban Levi állt és mellette a motorja. A csodálkozástól nem is tudtam mit mondjak.

- Estig itt fogsz állni vagy fel is szállsz? – szólalt meg, és rám mosolygott, azzal a borzasztóan édes mosolyával. Ezt a mosolyt sosem felejtem el. Bármikor, ha eszembe jut Levi, mindig ezzel a mosollyal látom magam előtt. Elmosolyodtam és odamentem hozzá, nyomtam egy puszit az arcára, és felültem a motorra. Körülbelül tíz perc múlva ott is voltunk.

- Maradj itt egy perc – mondta titokzatosan, mikor beléptünk az ajtón. Pár perc múlva visszajött, és eltakarta a szememet, úgy vezetett be. Mikor elvette a szemét láttam, hogy mindenhol meggyújtott gyertyák vannak, a villany pedig le van kapcsolva. A lélegzetem is elakadt, úgy meglepődtem. Az egész annyira romantikus volt, és olyan édes tőle. Meg sem tudtam szólalni.

- Úristen! Ez olyan… édes. – mondtam még mindig ámulva. Ő csak mosolygott, és kitárta a karját, hogy arra menjek, és én mentem. A nappaliban a kanapén helyet foglaltunk, majd berakott egy filmet. Én odabújtam hozzá, Ő pedig átölelt. Persze a film közepén elaludtam, pedig nem akartam, csak olyan álmos voltam. Ő csak akkor vette észre, amikor már vége volt a filmnek, és csak elmosolyodott rajta. Az ölébe vett, és lerakott az ágyára, Ő pedig kint aludt a nappaliban a kanapén.

  Másnap reggel arra ébredtem, hogy két puha ajak gyengéden az ajkaimhoz ér, majd amikor kinyitottam a szemem Levi édes mosolya fogadott. A reggelivel várt az ágyban, persze a kedvencemmel.

- Jó reggelt csipkerózsika! Hogy aludtál? – kápráztatott tovább szívet megdobogtató mosolyával

- Jól szőke herceg a kényelmes ágyadban. – álltam a tekintetét, mire csak szélesebbre húzódott a szája

- Nekem azért lehetett volna kényelmesebb kint a kanapén – próbálta sajnáltatni magát

- Neked nem fáj, hogy állandóan mosolyogsz? – kérdeztem, mire Ő csak nevetett. Megcsókolta a homlokom, és elugrott a boltba, én meg addig megreggeliztem. Mikor megjött egy levelet olvasott, amit a postaládából vett ki. A rendőrségtől jött, hogy megtalálták a Laptopot. Érdekes, hiszen csak egy napja tűnt el. Kivettek belőle minden adatot, ami volt benne. Levi láthatóan elég ideges volt, akárhogy is próbálta leplezni. Nem akartam Őt zavarni, ezért inkább hazamentem, amúgy is ideje volt már. Persze otthon nem volt senki sem, ezért, hogy ne unatkozzak egyedül otthon áthívtam néhány barátnőmet, és csináltunk egy jó kis csajos napot. Hangosan hallgattuk a zenét, bográcsoztunk hátul a kertben, bolondoztunk, beszélgettünk, filmeztünk, szórakoztunk, úgymond pizsama partiztunk. Szóval minden megvolt, ami kellett, egy jó kis naphoz. Épp üvegeztünk a nappaliban, amikor anya hazaért.

- Sziasztok! – köszönt nekünk

- Csókolom! – köszöntek a többiek szinte kórusban.

- Mi ez valami népgyűlés, hogy ilyen sokan vagyunk itt? – viccelődött

- Nem is vagyunk sokan! – vágtam vissza, mire Ő csak mosolygott, és megkért, hogy halkítsuk le a zenét. Este még rémtörténeteket meséltünk, aztán mentünk aludni.

6. fejezet

Álarcos bál

A kórházban még bent tartottak szerda este is, és csak csütörtök délután engedtek haza. Iskolába pedig csak pénteken mentem, de a nyakmerevítőt sajnos még nem vehettem le, pedig nagyon utáltam, annyira kényelmetlen volt, és ahogy kinézett. És sajnos még három hétig rajtam kellett lennie. Amikor beléptem az iskolába, páran örömükben már a nyakamba ugrottak, még Nóra néni is, a büfés. Ő is örült, hogy jól vagyok, és ennyivel megúsztam. Amikor pedig beléptem az osztályterem ajtaján, minden szem rám irányult, és mikor megláttak az osztálytársaim, mind a nyakamba ugrottak. Aznap mindenki csak arról beszélt, hogy ő milyen ruhát vesznek majd fel, milyen ruhát vettek, én meg csak néztem bután, mert fogalmam se volt, hogy miről van szó. Végre Karola elmagyarázta. Három és fél hét múlva lesz az álarcos bál. Minden évben év vége felé volt egy álarcos bál, és mindig volt valami téma, általában egy korszak, vagy valami más, és annak megfelelően kellett beöltözni. Annak a kornak, vagy témának kell beöltözni, és kell hozzá egy álarc, mert „így érdekesebb” – a tanárok szerint, de tényleg jobb így. Végülis azért álarcos bál, mert mindenkin van álarc. Idén a „Minden kor” a téma. Minden korszakbeli öltözködési stílusból lehet válogatni, és úgy beöltözni. Jó téma, mert szinte bármit fel lehet venni. Mindenki erre készülődött már, csak én nem, hiszen abban a percben tudtam meg. Nem volt olyan óra, hogy valaki fel ne hozta volna, és az óra hátralévő részén csak arról beszéltünk, úgy látszik a tanárok is lázasan várják már az álarcosbált. Adriennel, Karolával, és Ritával elmentünk szétnézni, hogy milyen ruhát fogok majd venni. Egész délután nézelődtünk, és sok volt, ami nagyon tetszett, de nem tudtam eldönteni egyszerűen, hogy melyik a legjobb. Ruhát nem találtunk, de legalább jól éreztük magunkat. Ezután délutánonként továbbra is együtt járkáltunk a városba nézelődni, és szerdánként, és péntekenként jártam Levihez továbbra is korrepetálásra. Végül egy hét után egyik boltnézegetés közben megláttam egy nagyon aranyos, csinos ruhát, és egyből beleszerettem. Nagyon drága volt, és sajnáltam kidobni érte annyi pénzt, de annyira tetszett, és jól állt, muszáj volt megvennem, mikor végre megtaláltam a tökéletes ruhát, nem fogom csak úgy otthagyni. Boldogan jöttem ki az üzletből, örültem, hogy végre találtam egy ruhát, és annyira tetszett. Otthon újra felpróbáltam a tükröm előtt, hogy megnézzem ismét, hogyan áll, és csodálhassam. Mikor épp így nézegettem magam, egyszer csak benyitott apu.

- Wow! – állt az ajtóban tátott szájjal – Gyönyörűen nézel ki ebben a ruhában.

- Köszönöm. – mondtam elpirulva – csak az a nyakmerevítő nem kéne oda. – mondtam szomorúan, és odajött hozzám

- Te mindenhogy gyönyörű vagy. – mosolygott.”Bárcsak láthatna most édesanyád, biztos nagyon boldog lenne” – mondta magában. – Csak aztán vigyázz a fiúkra, csak úgy néznek majd utánad a bálon, hogy majd kiesik a szemük. – viccelődött. Kiment utána, majd eszembe jutott, az, amit gondolt. Furcsa volt, nem értetem, hogy értette, hogy: ”Bárcsak láthatna most édesanyád, biztos nagyon boldog lenne” – mintha nem találkoznék anyuval. Nagyon fura volt, de próbáltam nem foglalkozni vele. Gondoltam ara is, hogy talán anyu elhagyott minket azon a napon és Ő már tudja, én meg nem, de rögtön elhessegettem a gondolatot. Nem! Anyu nem ilyen! De vajon akkor miért mondta ezt? Nem tudtam, ezért elhessegettem ezeket a gondolatokat. A lányokkal másnap néztünk álarcot, és azt szerencsére találtunk is egyet. Már alig vártam az álarcos bált, és annak is örültem, hogy nem sokkal előtte fogják végre levenni a nyakmerevítőmet, és így még teljesebb lesz. Aznap délután már indultam volna el megszokásból edzésre, de eszem bejutott a nyakmerevítőm. Szidtam, hogy nem mehettem edzésre, és tesizni sem tesizhettem, én pedig nem tudok megülni a seggemen, muszáj csinálnom valamit. Kicsit fura is volt, hogy annak ellenére, hogy nem járok edzésre, elég sűrűn találkozok Dáviddal, de nem nagyon akartam a furcsaságokkal foglalkozni egyelőre, pedig volt elég, csak már egyszerűen készen voltam, mert annyi minden történt. Már nem tudtam egyszerűen normálisnak tekinteni magam, ez nem normális, ami velem történik. Gondoltam jól jön majd most ez a bál, és akkor legalább ha csak egy percre is, de legalább normális lehetek, mint a többi lány. A képességeimet, meg próbálom irányítani, de nagyon nehéz. Az osztályteremben is nem elég, hogy az osztály zajong, még a gondolataikat is hallom, és totál hangzavar, kész káosz. Sokszor már ordítottam volna úgy fájt a fejem ettől, de már kezdtem ráérezni a kezelésére, és már annyira nem volt borzasztó. Az idő, mint ha felpörgették volna, olyan gyorsan telt. Egyre izgatottabb lett mindenki, ahogy egyre gyorsabban közeledett az álarcosbál napja, és én is egyre izgatottabb lettem, főleg, hogy leveszik a nyakmerevítőmet. A percek, az órák, a napok oly gyorsan teltek, s mindenki várta a bál napját, ahogy közeledett a nap, mindenki egyre boldogabb, és izgatottabb lett. Már csak két nap volt az álarcosbálig, és már vissza kellett mennünk az orvoshoz, hogy levegye a nyakmerevítőmet. Annyira örültem, hogy végre megszabadultam tőle, végre szabad volt a nyakam. Legszívesebben ugrándoztam volna örömömben (csak kicsit bolondnak néztek volna). És végre edzésre is járhatok majd. Másnap már előkerültek az álarcosbálra készített díszletek, és mindenki azon igyekezett, hogy minél hamarabb feldíszítse az iskolát, és minél hamarabb vége legyen a napnak, hogy jöhessen a következő, a bál napja. A bál napján szerencsénkre rövidített órák voltak, így hamarabb végeztünk, és mehettünk haza készülődni. Amikor kicsengettek az utolsó óráról mindenki örömittasan rohant ki az épületből, és sietett haza. Igaz, hogy sok időnk volt, mert az álarcosbál este nyolc órakor kezdődött, de lázba hozott mindenkit az izgalom. Én is ugyanúgy siettem haza, mert még sok dolgom volt. Amikor beléptem a szobámba rögtön elővettem a ruhát és a cipőt, hogy oda legyen készítve. Fél óra múlva átjött Karola és Adrienn, és egymásnak megcsináltuk a hajunkat, mint egy fodrászszalonban. Majd kifestettük magunkat, és a körmünket is megcsináltuk. Úgy készülődtünk, mint a menyasszony az esküvőre, de hát a lányok már csak ilyenek. Közben néha anyu is jött segíteni, és mikor már úgy éreztük készen vagyunk anya intett, hogy még nem. Átszaladt sebesen a szobájába, és visszatért egy ékszeres dobozzal, és felnyitotta. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt benne. Annyira szép volt, még a szám is tátva maradt, és szóhoz sem tudtam jutni.

- Ez még a nagymamádé volt, azelőtt az Ő anyjáé, és így tovább – magyarázta – és anyáról lányára öröklődött. Úgy gondoltam, én most adom tovább. – És a nyakamba rakta. Imádtam az ilyen nyakláncokat, és ráadásul az ezüst ékszereket jobban kedveltem, mint az aranyat.

- Úristen! – ámultam – Ez gyönyörű. Köszönöm. – és megöleltem. A többiek se tudtak szóhoz jutni, olyan szép volt.

- Most már készen vagytok. – mondta elégedett mosollyal az arcán. Még gyorsan elmentünk a csajokkal venni pár dolgot, majd berejtettük a táskánkba, és gyorsan átöltöztünk. Anyu pedig elfuvarozott minket az iskoláig. Az iskolát már messziről észre lehetett venni a csillogó fényektől, és közelebb érve hallani is lehetett a hangos zenét. Mikor odaértünk már nagyban tartott a „buli”. Bent találkoztunk a megbeszélt helyen a többiekkel és egyeztettük a becsempészett dolgokat. Volt a bálon minden: diszkó fény, zenekar,(aki minden féle korból játszott zenét, elvégre is ez volt a mottó), DJ, étel-ital (persze gondoskodtak a tanárok arról, hogy CSAK alkoholmentes sör legyen, és csak minimális pezsgő, jellemző). Ezért is volt, hogy a diákok hoztak maguknak, ez volt a becsempészett dolog. De mi azért nem vittük túlzásba, mert van, aki tudja, hogy hol a határ. Mi is csak azért vittünk, hogy egy kicsit murisabb legyen, hogy jókedvünk legyen, és elvégre is mi vagyunk a lázadó, pimasz tinik. Nagyon jól telt az este, táncoltunk, buliztunk, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat. Persze volt olyan, aki túlságosan is jól érezte magát, de az ilyeneket, akik fúl részegek voltak kihajították, végülis nem kocsmában voltunk. Szinte mindenki ott volt, aki számított. Olyan este tíz óra fele Levi is beszállt a társaságba. Aztán nem sokkal később észrevettem, hogy valaki figyel, de csuklya volt rajtam és nem láttam, hogy ki volt az. Persze kereshettem volna, csak hogy vagy húsz csuklyás ember volt, de ennek ellenére nagyon zavart. Mindig, mindenhol úgy éreztem, hogy figyelnek. Aztán eldöntöttem, hogy akkor is megkeresem, és összefutottam Dáviddal.

- Te mit keresel itt? – néztem rá furán

- Hát csak hallottam, hogy buli lesz, és gondoltam belógok. – válaszolt lazán

- És megláttál engem és nem voltál elég tökös, hogy oda gyere, lehet az ismeretlen alakok miatt, és inkább csak messziről figyeltél. – néztem rá felvont szemöldökkel, önelégült mosollyal.

- Nem. Én nem figyeltelek. – nézett rám furán, mint ha nem tudnám

- Hát persze! – hagytam rá.

- De egyébként nagyon csinos vagy – bókolt, persze ezzel nem terelhet, tudom, hogy Ő figyelt

- De akkor, ha már itt vagy, gyere! – és kezénél fogva húztam magam után. Akik még ott voltak a társaságból, és nem széledtek szét, azoknak bemutattam. Egész este jót buliztunk, és jól éreztük magunkat, csak valahogy Levi tűnt el közben, de nem nagyon zavart. A bál tartott elvileg éjfélig, gyakorlatilag majdnem hajnali fél háromig, mert úgy tűnt a tanárok is jól érezték magukat. Én szinte majdnem utoljára mentem haza. Gyalog indultam, egyedül, mert úgy gondoltam, hogy egyedül is meg tudom védeni magam, csak azzal nem számoltam, hogy egy kicsit forgott velem a világ, mert egy kicsit ittam, de nem voltam részeg, csak forgott a világ, és nagyon is jókedvem volt. Útközben találkoztam nem kívánatos személyekkel is. Volt olyan, hogy két fúl részeg srác akart felszedni, de eleve túl részegek voltak, csúnyák is, és bunkók, ezért csak egy ízléses mozdulattal tökön rúgtam az egyiket, és a másik már nem is próbálkozott. De sajnos nem csak velük találkoztam. Jött velem szemben három srác, akik teljesen kiszámítható állapotban voltak, és éppen találkoztak másik két haverjukkal. Sajnos Ők is fel akartak szedni, de mivel nem hagytam magam, ezért sajátos módon erőszakkal akartak rávenni. Megfogta a kezem az egyik srác, hogy ne menjek el, én pedig tökön akartam rúgni, az előbb már hasznos módon, csak ő gyorsabb volt, így elvétettem. Nagyon erősen szorította a kezem, és egy percre sem vette le rólam a tekintetét, ami nagyon zavart.

- Engedjetek el szemét disznók! – kiabáltam rájuk – Vegyétek le rólam a mocskos kezeteket! – de hiába kiabáltam, inkább csak nevetgéltek rajta.

- Mi a baj? Csak nem félsz? – gúnyolódott az egyik, én meg pimaszul az arcába köptem. Erre dühös lett

- Na, jól van fiúk! Vége a szórakozásnak! Kezdődhet a játék! – nézett rám szúrószeműen gonosz vigyorral a képén, és a többiekkel együtt közelebb lépett. Az egyik eltépte a ruhám pántját, és a melltartóm fele már kilátszott, ami láthatólag tetszett neki, én pedig próbáltam takarni és arrébb menni, elfutni, de nem tudtam, mert két kar fogott meg, és hátulról szorosan átkarolt, nehogy szabadulni tudjak. A félelem úrrá lett rajtam, sikítani akartam, de a hang a torkomon akadt, és már lecsordult egy könnycsepp, és rángatóztam, hogy szabadulhassak. Tetszett nekik, ahogyan reagálok, és csak kacarásztak rajtam, és tovább provokáltak. Aki hátulról fogott elkezdte csókolgatni a nyakamat, amitől a hideg is kirázott, és újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Erre az a srác, aki elkezdte a többieket buzdítani kezével felemelte az arcom, persze én rá se néztem.

- Mi a baj? Ne sírj! – gúnyolódott, és egy csókot akart nyomni a számra, de én elfordítottam a fejem, és csak az arcomra kaptam egy puszit, de attól is a hideg rázott. Nem tudom, hogy ezek miatt a dolgok miatt, vagy valami mástól, de már nem forgott velem úgy a világ, kezdtem „kijózanodni”, mert nem voltam azért részeg, és éreztem, hogy így már lehet, hogy el tudok velük bánni. Ez erőt adott nekem, és mikor elkezdett fogdosni az a bunkó, fogtam, és tökön rúgtam, majd a mögöttem lévőnek a lábára léptem a magas sarkúmmal és a hasába könyököltem, mindezt egy fél másodperc alatt, majd futásnak eredtem, de az egyik fiú gyorsan észbe kapott, és lerántott a földre. Én elkezdtem sikítozni, de senki sem hallotta.

- Hova, hova? – mondta az egyik, és odajött hozzám, majd felém hajolva megtépkedte a ruhámat, még jobban. Mivel épp jó helyen volt a térdem, így a leggyengébb pontjába térdeltem, mire a fájdalomtól összehúzódott, én kijjebb csúsztam, és a fejét is letérdeltem. A többiek már kaptak volna utánam, hogy ne szökjek meg, mire felfigyeltek valamire. Egy motor hangos zajjal közeledett egyre sebesebben, majd bevágott közéjük.

- Szállj fel mögém! – szólt egy ismerős hang – Gyerünk! – és én nem tudván ki az, de bízva benne felpattantam a motorra, és Ő elszáguldott velem. Nem tudtam, hova megyünk, de akkor nem is érdekelt, csak számított, hogy megmentett. Végül megálltunk egy szép, nem túl nagy, de nem is kicsi ház előtt. Rám adta a kabátját, majd levette a sisakot, és akkor fellélegeztem, mert akkor már rájöttem ki a megmentőm. Levi volt az, és akkor végre megszólalt.

- Bocs, hogy nem haza vittelek, de nem tudom, hogy most jelenleg hol laksz. – magyarázkodott

- Semmi baj! – és odabújtam hozzá zokogva. – Köszönöm!  - hálálkodtam könnyfátyollal a szememen, és félig sokkos állapotban.

- Nem tudom, hogy tudtál pont jókor, pont jó helyen lenni, de nem érdekel, csak az számít, hogy ott voltál, és megmentettél. Nem tudom, hogy köszönjem meg, de nagyon hálás vagyok érte. – mondtam, és megpusziltam az arcát. Ő rám nézett, egyenesen a szemembe, majd közelebb hajolt és megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. Nem tudom mennyi ideje állhattunk ott ölelkezve, olyankor az idő szinte megáll, és lehetetlen megállapítani, mennyi idő telt el. Soha nem gondoltam volna, hogy pont vele fogok csókolózni, de akkor úgy éreztem nem bántam meg.

5. fejezet

                                                                          Egy kis kiruccanás

Amikor hazaértem, már anyuék vártak rám a nappaliban, várták, hogy elmondhassák tervüket a szünettel kapcsolatban. Ebben az évben azt tervezték, hogy négynapos horgásztúrára megyünk. Horgászunk, játszunk, strandolunk, bográcsozunk, este tábortűznél szalonnát sütünk, és kipihenjük magunkat. Úgy tervezték, hogy pénteken összepakolunk (pontosabban, amíg én iskolában voltam Ők összepakoltam), szombaton korán reggel elindulunk, és kedden délután hazajövünk. Ajánlották, hogy korán feküdjek le, mert nagyon korán kelünk. Persze, mint ha én kisgyerek lennék, és nem tudnám. Egyébként meg amúgy is fel tudok kelni, ezért természetesen nem feküdtem le korán, hisz melyik tini csinálja azt, amit a szülei mondanak. Persze megjártam, mert nem tudtam így rendesen kialudni magam, mert azt persze nem mondták, hogy a korán az pontosabban hajnali öt óra.

1. nap

Álmos, kialvatlan fejjel másztam ki az ágyból. És mikor megtudtam, hogy hány óra van szapora léptekkel indultam vissza az ágy felé. Persze anyu újra kirángatott, hogy indulnunk kell, én pedig kénytelenül mentem a kocsi irányába. Amikor beültünk a kocsiba feltapasztottam az ablakra tapadós kispárnámat, és ráhajtottam a fejem, majd pár perc múlva már mélyen aludtam. Anyáék szerencséjére az egész utat végigaludtam, és Ők nyugodtan figyelhették a tájat, és beszélgethettek zavartalanul, anélkül, hogy én félpercenként beleszólnék. Ha utazunk valahova vagy végigalszom, vagy végigdumálom. Azt mondják, hogy csak úgy ömlik belőlem a szó. Amikor megérkeztünk anya keltegetett. Kiszálltam a kocsiból, és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Körülnéztem, a természetben voltunk. Azon a helyen nagyon friss a levegő, süt a nap, és tényleg lehet hallani a madarak csiripelését. Csendes és nyugodt környék.

- Elmentem. – jelentettem ki, és elindultam körülnézni. Szerettem a természetben lenni. Imádtam, a friss fű, és virágok illatát, az enyhe nyári szellőket, főleg ilyenkor, tavasszal. Találtam egy kis rétet, ahol nem volt senki, és ott leültem a fűbe megpihenni. Hátradőltem, és élveztem a meleg nap sugarait. Ahogy így csukott szemmel pihenek a fűben egyszer csak valami nagy kemény tárgy csattant a fejemen. Fejbetaláltak egy bőr focilabdával, ami kizendített a képzeletem világából. Ahogy felültem egy kicsit megszédültem a labdától, és már rögtön állított is fel egy fiatal jóképű srác. Haja rövid volt, sötét barna, és volt benn néhány hullám, amitől olyan cuki volt, bár mint ha már láttam volna valahol, de nem ugrott be, hogy hol. Egyszerűen csak ismerős volt. Aggódó arccal nézett rám.

- Ne haragudj! Jól vagy? – kérdezett aggódóan.

- Igen jól vagyok, semmi baj, csak egy kicsit megszédültem. – és rámosolyogtam, hogy ne aggódjon

- Ne haragudj! Nem volt szándékos. – mentegetőzött

- Semmi baj. – nyugtattam meg

- Egyébként Ketam László vagyok. – mutatkozott be udvariasan, kezét felém nyújtva – de szólíts csak Lacinak.

- Én pedig Madnessz Orsolya vagyok, de szólíts csak Orsinak. – mutatkoztam be, majd néma csend lett. Egyszer csak hallottam anyu hangját. „Orsi!” – kiabált keresve engem

- Ez anyu lesz. Most mennem kell. Még találkozunk. – búcsúztam el

- Remélem. – mosolygott. „Biztos vagyok benne” – hallottam a hangját, amit magában gondolt, de nem foglalkoztam vele. Csak egy fiatal srác, aki bukik rám.”De meg kell mondani jó segge, van.” - Ha ezt hangosan is kimondja, akkor biztos, hogy csak addig él. Szerencséje, hogy csak gondolta, és nem tudta, hogy hallom. Odamentem anyuhoz.

- Te meg hol a fenében voltál? – hordott le. „Ez a gyerek mindig csavarok” –mondta magában

- Szóltam, hogy elmentem. – válaszoltam

- Nekem aztán biztos nem! – mondta a maga igazát

- De mondtam! – mondtam én is az én igazamat

- Nekem nem, de mindegy. – hagyta végül rám – Gyere segíteni! – kért, én pedig mentem. Elővettük a horgász cuccokat, és felhúztuk a két sátrat, hogy ne késő este kelljen, ami jellemző volt ránk. Délután apu kiült horgászni, mi meg anyával elmentünk fürödni a tóban (amiben elvileg nem lehet, de kit érdekel). Jól telt az a délután, nem ártott már egy kis kikapcsolódás.

- Nem jössz be a vízbe? - kérdeztem aputól

- Áh, nem. – válaszolt – most nincs kedvem – és miközben beszélt nem figyelt a botra, és amikor odanézett a hal már vitte is a botot, és ahogy apa észrevette rögtön utána ugrott. Vicces volt nézni, hogy apa a fél méteres vízbe ugrik a bot után, és mi anyuval csak nevettünk. Mikor már kievickélt a vízből odaszólt hozzánk.

- Kellett neked mondani. – erre mi csak még jobban nevettünk – Nem vicces!

- Dehogyisnem! – gúnyolódtam

- Na, majd meglátod, hogy mi a vicces, ha kijössz a vízből! – fenyegetőzött, de nem foglalkoztam vele. „Úgy is elfelejti” – jegyeztem meg magamban, és persze, hogy nekem volt igazam, mert meg is feledkezett róla.

2. nap

Reggel magamtól ébredtem, és magamhoz képest különösen korán. Még anyuék sem keltek fel, ezért kinyújtózkodtam, és elindultam egy reggeli sétára a korai friss levegőn. Ahogy sétálgatok, hirtelen megláttam messziről Lacit, és odaosontam a háta mögé. Éppen egy csokit evett, amit eldobott, miután megette a tartalmát. Erre az én reakcióm természetesen az volt, hogy jól nyakon vágtam, mert én nagyon természetbarát voltam.

- Héj! – kiáltott fel, és hátranézett – Ezt most miért kaptam?

- Azért mert szemetelsz. – válaszoltam – Szedd fel, de azonnal, mielőtt szétrúgom a hátsódat! – fenyegettem viccelődve.

- Igenis! Máris! Csak ne bánts! – viccelődött Ő is, és felvette a szemetét – na, de most már mennem kell. – búcsúzott a változatosság kedvéért most Ő hamarabb, és elment, és én is elindultam vissza, hogy anyuék ne aggódjanak, de feleslegesen siettem, mert amikor visszaértem a hétalvók, még mélyen aludtak. Hogy ne unatkozzak addig, amíg Ők fel nem óhajtanak kelni, addig gondoltam csinálok valami reggelit. Hoztunk több élelmiszert, így köztük tojást is, szóval csináltam egy kis tűzet, és reggelire omlettet készítettem. Mire készen lettem vele már fel is keltek.

- Hm, mi ez a jó illat? – kérdezte anya

- Csináltam reggelit. Kértek? – ajánlottam fel

- Mi az? Túl sok volt a kávé? – viccelődött apa – olyan nincs, hogy te korán kelsz, és még reggelit is csinálsz. – erre én már nem tudtam mit mondani, ezért csúnyán nézve rá nyelvet öltöttem. A délelőtt egész jól telt. Beszélgettünk, szórakoztunk, vicceket meséltünk, és észre sem vettük, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Észre sem vettük, hogy már délután van, olyan jól elszórakoztunk. Késő délután nagy tűzet raktunk, úgy főztük a vacsorát, a vacsora után meg leültünk szalonnát sütni, én meg elővettem a gitáromat. Miközben anyuék sütötték a szalonnájukat, én közben vidám dalokat játszottam, és most végre kipróbáltam a kápót, amit szülinapomra kaptam. Jó későn feküdtünk le, ezért holt fáradtan vetettük magunkat az „ágyba”. Én az én sátramba, anyuék az Ő sátrukba. Már mélyen aludtam, mikor arra ébredtem, hogy valaki, vagy valami szaglászik, és meg is nyal. Kinyitottam a szemem egy kis állatot pillantottam meg. Először a sötét miatt nem tudtam eldönteni, hogy mi az, de miután mg szokta a szemem, rájöttem, hogy egy kis róka kölyök az. Nagyon aranyos volt, ahogy nézett rám a boci szemeivel. Valószínűleg ételt keresett, és azért szaglászott. Óvatosan, hogy ne ijesszem meg a táskámért nyúltam, és adtam neki egy kis ennivalót, és ahogy megkapta úgy falta, mint aki soha életében nem evett. Csak néztem, és gyönyörködtem benne. Nagyon szeretem az állatokat. Lassan, óvatosan, hogy ne ijedjen meg, megsimogattam, és Ő tűrte, majd lefeküdt mellém, és mindketten elaludtunk. Reggel sajnálatomra már nem volt ott, de mindig emlékezni fogok a két kis boci szemére.

3. nap

Aznap sokáig aludtam. Amikor kimásztam a sátramból, anyuék már tűzet raktak, és elővették a bográcsot, hogy bográcsozhassanak.

- Jó reggelt csipkerózsika! –gúnyolódott anya – na, gyere, reggeliz gyorsan, aztán segíts nekem! – kért, mire én szó nélkül csináltam, amit mondott. Gyorsan megreggeliztem, és vártam, hogy mit kell csinálni.

- Pucolj légy szíves krumplit a leveshez! – utasított. Előcipeltem a kocsiból a nagy krumplis zsákot. Kicsit azért anyáék eltúlozták az élelmezést, és úgy pakoltak, mint ha legalább egy hónapra jöttünk volna. Jellemző volt rájuk. De a legrosszabb dolog az volt, hogy rám bízták a krumpli pucolását. Ha én krumplit pucolok, akkor az ujjam utána tele van vágásokkal. Általában csak kis pici egyáltalán nem mély vágások, de mindig tele van vele a kezem. Ez most sem maradt el. Ahogy éppen pucolom, valami másra figyeltem, és persze, hogy beleállt a kés a tenyerembe, ráadásul most mélyen. A vér csak úgy ömlött a kezemből, én meg rohanok a kötszerért, és a vér már teljesen ellepte a kezemet. Mikor végre megtaláltam az elsősegélydobozt, rohantam a vízhez lemosni a kezem, és elláttam magamat. Még szerencse, hogy elsősegélynyújtó vagyok. Egyszerűen annyira szerencsétlen voltam azon a héten. Minden baj megtörtént velem, amihez hozzányúltam tönkrement. „Ez a nap is rosszul kezdődik” – gondoltam magamban. Délután szerencsére nem történt túl nagy baj, de sajnos már este a tábortűznél gitározni nem tudtam a bal kezem miatt, de ennek ellenére is jól telt a nap, és az este.

4. nap

Reggel elkezdtünk összepakolni, hogy délután indulhassunk haza. Nem akartam hazamenni, olyan jó volt az ott töltött idő (leszámítva a baleseteket). Délelőtt még egyszer akartam menni, fürödni, de anyu nem engedett a kezem miatt. „Mintha olyan nagy bajom lenne. Szülők, jellemző” – gondoltam. Mivel nem mehettem fürdeni, ezért elmentem sétálni, hisz mit tehettem volna. „De legalább ma még nem történt semmi nagyobb baj” – gondoltam, de elhamarkodottan. Ahogy sétáltam nem sokkal később egy nagy csattanás a fejemen (megint), és a nagy erővel a fejemre mért ütéstől a földre zuhantam, és pár másodpercre az eszméletemet is elvesztettem. Soha nem voltam azelőtt elájulva. Furcsa volt. Sötét volt, nem láttam semmit, teljesen gyenge voltam, és ennek köszönhetően alig éreztem valamit fizikálisan. Nem láttam semmit, csak éreztem, hogy két kéz markában van a fejem, és valaki a nevemen szólongat, és gyengéden, óvatosan pofozgat. A fejemet a lábára tette, és várta a reakciómat. Pár másodpercre vesztettem csak el az eszméletemet, és feleszmélve kinyitottam a szememet. Meglepődésemre ismét Laci volt az, aki ölében a fejem feküdt, és aki ismét fejbetalált egy bőr focilabdával.

- Orsi! – szólított ismét – Jézusom! Ne haragudj! Jól vagy? – aggódott értem

- Igen jól vagyok. – mondtam félig kábultan – semmi baj. Már megszoktam, hogy mindig fejbe találnak egy labdával. – gúnyolódtam

- Ne haragudj! – aggodalmaskodott.

- Mondtam, hogy semmi baj, jól vagyok. – nyugtattam meg, és felültem, majd felálltam – De tényleg meghatott ez a kedves fogadtatás – viccelődtem tovább, mire elmosolyodott

- Egyébként meddig maradtok? – érdeklődött a témától eltérve

- Ma megyünk haza. – válaszoltam

- Óh, ez kár. – mondta sajnálva – De remélem, hogy még ezután is fogunk találkozni

- Én is remélem. – erre elmosolyodott. „Biztos vagyok benne” – gondolta magában. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire biztos benne, de nem foglalkoztam vele.

- Akkor, viszlát!-búcsúztam el tőle

- Viszlát – búcsúzott el Ő is széles vigyorral arcán. „Még találkozunk, kicsi Orsi” – hallottam a fejében lezajló gondolatokat, és ez a hangsúly, ahogy mondta, ez a szöveg, megrémített. Mintha már hallottam volna ezt, hogy „kicsi Orsi” –de nem tudtam, hogy hol és annyira ismerős volt, és félelmetes. Nem akartam ezzel foglalkozni, és visszamentem a helyünkhöz. Délután, olyan két óra körül már el is indultunk. Útközben elkalandoztak a gondolataim. Az a mondat járt a fejemben, amit Laci mondott. Egyáltalán nem figyeltem, ahogy apu se. Neki is elkalandoztak a gondolatai vezetés közben. Egyszer csak kiugrott elénk egy őz, amit én már csak akkor vettem észre, amikor apa nagy fékezés közepette kanyarodott el, és ment a másik sávba, hogy el ne üssük az állatot. Még mielőtt megnyugodhattam volna, rögtön elénk ugrott egy másik, amit sajnos már nem tudtunk kikerülni, és nagy sebességgel elcsaptuk szegény állatot. Apu próbált fékezni, de volt túl könnyű úgy, hogy százzal ment, onnan kellett lefékeznie. De a fék nem is működött, és kanyarodtunk jobbra, balra, míg végül nekicsapódtunk egy fának, ami megállított, egy hatalmas csattanással. Ennek következtében belecsapódtam az előttem lévő ülésbe, anyu a műszerfalba, mert a légzsák nem nyílt ki, apu pedig a légzsákba, mert neki kinyílt. Elvesztettem az eszméletemet az ütéstől, ahogy anyu is. Ami ezután történt, azt már csak a hallottak alapján tudom elmesélni. Apu először anyuhoz ment, elkezdte ébrezgetni, és Ő fel is eszmélt, de kába volt. A fején volt egy nagy műszerfal okozta seb, ami vérzett. Apu kikapcsolta az övét, és körbement, hogy először megnézze anyut. Kikapcsolta az Ő övét is, és kivette a kocsiból, majd odajött hozzám is. Engem is próbált ébrezgetni, de nem sikerült. Engem is kivett a kocsiból, majd segítséget hívott. Kijöttek a rendőrök helyszínelni, és a mentősök közben engem meg anyát elvittek, apu pedig velünk jött. A rendőrök megállapították, hogy nem vagyunk hibásak, mert a közlekedésnek megfelelően haladtunk, és a főúton, amin haladtunk még figyelmeztető tábla sem volt, hogy vadveszély van. Ilyenkor a vadásztársaságnak kell nekünk fizetnie a kárt, de mivel ennek a vadásztársaságnak nincs biztosítása, ezért személyesen kell velük megegyezni, és ha nem fizetnek, akkor be lehet őket perelni. Amikor felébredtem, akkor már apa ott ült mellettem, és feszülten leste tekintetem.

- Szia, kicsim! – üdvözölt. – Hogy érzed magad? – érdeklődött

- Fáradtan. – válaszoltam félmosolyra húzva a számat. – Mi történt, miután elájultam?

- Kiszedtem anyádat a kocsiból, majd téged, hívtam a mentőket, behoztak, és most itt fekszel. – magyarázta

- És anyu? Vele mi van? – kérdezte aggódva

- Ő jól van, csak egy enyhe agyrázkódása van, meg egy szép seb a homlokán, de nem vészes.

- És hol van most? – kérdeztem tovább

- Elment kévéért. – s félmosolyra húzta a száját

- Meddig voltam eszméletlen? – érdeklődtem

- Öt óráig – felelt – és közben sokan hívtak téged

- Igen? Kik? Miért? – érdeklődtem kíváncsibban

- Először Karola hívott, hogy mi újság van veled, mert már régen nem beszéltetek, és amikor megtudta, hogy mi történt, rögtön rohant ide, és végig veled maradt. – értesített

- És akkor hol van most?

- Elment enni valamit, pontosabban én küldtem, mert már mióta itt volt. – ennek megörültem, hogy még mindig itt van

- És Adrienn is itt van. Ő kicsit később jött, csak Ő is elment Karolával. – ennek mégjobban megörültem

- És volt még valaki, aki hívott, vagy volt itt? – faggattam

- Igen. Karola, amint megtudta mindenkinek elújságolta, és tízpercenként hívogattak téged – ezen kacagtam

- Hívott sok mindenki, azokat nem jegyeztem meg mindet, de itt volt még Dávid, Levi, Rita, Emma, Edina, Amanda, Éva, és hívott Zsuzsi, Betti, Laura, Tamara, Kamilla, Enikő, és ennyit jegyeztem meg. – ezen elmosolyodtam

- Jó sokan – lepődtem meg – De szépek ezek a virágok. Ki hozta ezeket?

- Nem tudom melyiket ki, de hozott egyet Dávid, Levi, Emma, Amanda és egyet Karola Adriennel közösen – csodálva néztem a gyönyörű csokrokat

- Hát igen. Téged sokan szeretnek, és aggódnak érted. – szólalt meg egy ismerős hang, és rögtön tudtam, mielőtt oldalra néztem volna. Karola volt az, az oldalán Adriennel, és amint megpillantottam őket széles vigyor ült az arcomra, és odajöttek hozzám.

- Sziasztok! – örömömben megöleltem Őket – Köszönöm, hogy itt maradtatok velem.

- Még sokan voltak itt, és hívtak is jobbulást kívánva. Rita is volt itt, és maradni is akart, de el kellett mennie. – közölték és örültek, hogy végre felébredtem

- Egyébként annyira kényelmetlen ez a nyakmerevítő. Nem lehet levenni? – néztem boci szemekkel apára

- Ki van zárva! – parancsolt – Most rakták fel! – és mielőtt bármit is mondhattam volna rá csörgött a telefonom. Anikó volt az, és aggódva kérdezte, hogy mi történt, hogy vagyok.

-„Még élek szerencsére” – viccelődtem – Amúgy, köszi, hogy felhívtál. Nem rég ébredtem fel egyébként.

-„És mit mondtak az orvosok? Van valami súlyos? Hogy vagy? Mondj már valamit!” – halmozott el kérdéseivel

-„Ha hagynál szóhoz jutni, beszélnék.”

-„Ja, bocsi” – hagyott végre szóhoz

-„Nem tudom, még nem mondtak, nekem semmit apáék, hogy mi van, de valószínűleg semmi komoly, csak egy nyakmerevítő a nyakamon, ami nagyon zavar” – ezen nevetett

-„Tudom milyen” – érzett együtt – „Akkor örülök. Na de bocsi, most teszlek le, mert most mennem kell. Még beszélünk. Jobbulást! Puszi.” – köszönt el, és lerakta. És valóban igazam volt. Nem volt semmi komoly, csak egy kis agyrázkódás, és az ütésnél meghúztam a nyakam, ezért a nyakmerevítő. De bent akarnak tartani éjszakára, hogy lássál, minden rendben. Nem akartam bent maradni, de muszáj volt.

4. fejezet

 Közös titok

A Levivel lévő magánbeszélgetésünk során bemutattam neki minden tanárt, aki minket tanít.

- Matek tanár kettő van, attól függ, hogy melyikhez kerülsz, hogy milyen jó vagy matekból. Az erősebb csoport tanára Rózsa néni. Ő szemüveges, rövid feketehajú, és egy kicsit alacsony. Ő szigorú, nála nem tudsz mást csinálni, mert sasszeme van, szóval vagy figyelsz, vagy csak úgy teszel. Egyébként meg, ha beszélgetsz vele rendes, meg lehet vele beszélni, csak órán szigorú.

-A másik matek tanár, Lilla néni. Ő vállig érő szőkés barna egyenes hajú, középmagas, és néha ha komoly fejet akar vágni, akkor olyan ufó feje van. Ő azért annyira nem szigorú, de én szívem szerint nem igazán bírom annyira. De ez van, el kell fogadni. Nála is vagy figyelsz, vagy csak úgy teszel.

- Az idegen nyelvi tanár, a némettanár, Anna néni. Válig érő szőke melírozott, kicsit hullámos hajú, közép magas. Ő nem olyan szigorú, lehet vele beszélgetni, és lehet nála olyat játszani, hogy következő órán írjunk már. Csak azt az egy dolgot nem bírom benne, hogy kivételez két lánnyal, persze ha ezt említik neki, akkor Ő dehogyis kivételez. Hát persze hogy nem. De az a két lány sem bírja, hogy kivételeznek velük, szóval ezért Ők sem bírják a tanárt.

-A tesi tanár, Rita néni, aki egyben Levi osztályfőnöke is. Vállig érő göndör fekete hajú. Nagyon kedves, jófej, megértő, egyáltalán nem szigorú, de tud fegyelmezni. Tesiből rendesen megdolgoztat, de ez a diák érdeke.

-A rajztanár, Melinda néni. Körülbelül válltól kicsit hosszabb szőke haja van, de mindig felkötve hordja. A karcsúnál egy kicsit szélesebb, de nem sokkal, és olyan közép magas. Ő nagyon jófej, kedves tanár, lehet vele beszélgetni, és az órái is jók.

 -A média tanár Petra néni. Válltól egy nagyon kicsit rövidebb hullámos barna hajú, és középmagas. Szeret ismételgetni szavakat, mint egy megakadt lemezlejátszó, és ez már sokszor idegesítő, sokszor pedig már azon nevetünk. Kedves, de nagyon gyorsan felkapja a vizet, és olyankor jobb messziről elkerülni. Volt egyszer, hogy elaludt média órán, mikor filmet néztünk. Kicsit fura tanár.

- Az infó tanár, Emese néni. Őt mindenki szereti. Mellig érő fekete egyenes haja van, amiben már megjelent egy ősz tincs. Alacsony, és egy picit ducibb a karcsúnál. Ő nagyon kedves, aranyos, jófej tanár. Nem igazán szoktuk felhúzni, de ha felhúzzuk, akkor osztogatja a rossz jegyeket, de még akkor sem olyan szigorú.

- A töri tanár, Bányai tanár Úr. Nagyon magas, nagyon rövid haja van, és már kopaszodik, pedig nem olyan idős. Nagyon jófej, rendes, elnéző tanár, de tud fegyelmezni. Szoktak jó poénjai lenni, és néha olyan jól tud mesélni hülyeségeket, hogy már szinte el is hisszük. Ha pedig feleltetni akar, megkérdi, hogy tanultunk-e, és ha nem akkor nem feleltet, és a jobb jegyet is meg szokta adni félévkor, és év végekor, szóval tényleg nagyon rendes.

- A földrajz tanár, Tünde néni. Kicsit alacsony, rövid fekete hajú. Tök kedves, rendes, nála is néha el lehet játszani a: „ne ma írjunk” játékot. Lehet vele beszélni, és megértő.

- A magyar tanár, Melinda néni. Átlagos magasságú, nagyon hosszú barna haja volt, amit általában vagy befonva, vagy felkötve kontyban hordott. Olyan furán merev is volt, meg nem is. Néha én sem értem, de ettől függetlenül én kedveltem. Szerintem nagyon kedves, jófej, és megértő tanár. Vannak, akik nem kedvelik, és ezért adtak is neki egy becenevet a haja hordása kapcsán, ami szerintem bunkóság, mert nagyon rendes tanár. Azért annyival megtisztelhetnék, hogy nem csúfolják ki.

- A biológia - kémia tanár, Piroska néni. Átlagos magasságú, rövid barna haja van. Veszi a poént, de a dolgozatok keretében szigorú. Ha eltervezi, hogy megíratja a dolgozatot, akkor megíratja, ha törik, ha szakad. Képes még április 1.-én is megíratni, mert volt már olyan. De amúgy lehet vele beszélni, és tök jófej tanár, én bírom.

- Az ének tanár, Zoli bácsi. Közép magas, nagyon rövid haja van, szinte katonás. Már kezd kopaszodni, pedig azért nem is olyan idős. Rendes, kedves, és veszi a poént, sőt Ő is szokott viccelődni. Volt egyszer, hogy énekórára az egyik fiú nem hozott ének könyvet, és Ő leküldte, hogy nézze meg a szekrényében. A fiú visszajön üres kézzel, Zoli bácsi kicsit már idegesen elküldi megint, hogy nézzen szét máshol is. Megint visszajön üres kézzel. A tanár már eléggé idegesen visszaküldi, hogy az iskolában valakinek csak van könyve. A fiú kimegy, és Zoli bácsi elkezdi tanítani az új éneket, és közben játszik a zongorán. A gyerek visszajön végre könyvvel a kezében, mire a tanár elkezdi játszani a zongorán a halleluját. Szóval még idegesen is poénkodik. Jófej tanár.

- A fizika tanár, Kata néni. Nem túl magas, rövid fekete haja van, és egy kicsit duci. A fiúk azt is szokták mondani, hogy jobb átugrani, mint megkerülni, de ez azért már bunkóság. A legpoénabb benne, hogy ha diktál, akkor egy szót elmond, vagy húszszor, és már dőlünk a nevetéstől, mert hangsúlyban, mint egy robot ismételget. De amúgy nagyon rendes, és jófej tanár.

- Az én osztályfőnököm, Roli bácsi. Kicsit alacsony, már őszülő, és kopaszodó rövid göndör haja van. Nagyon vicces, jófej tanár. Én nagyon bírom, bár néha azért túlzásba viszi a viccelődést, és néha túlságosan is félre lehet érteni. Nincs olyan óra vele, amikor ne viccelődne. Ő az egyik kedvenc tanárom.

- És van még egy tanár, Zsolti bácsi, aki a suli gimnázium részén nem tanít, csak az általános iskola részében, de tanít a nagyoknak focit. Az általános iskolások kedvenc tanára, hisz az egész iskolában a leghelyesebb tanár. Szinte minden lány bele van zúgva. Nagyon jóképű, nem túl hosszú, inkább rövid, barna haja van, nagyon fiatal, és eléggé jó teste van, hiszen testnevelés tanár. Kedves, rendes, és szinte mindenki kedvenc tanára. A lányok úgy néznek utána, hogy majd kiesik a szemük.

Majd mikor hazamentem délután ismét beszélgettem Levivel. Egész délután vele beszélgettem. Elmondta, hogy ebben az évben tanul elsőnek németet (mint én angolt), és már nemsokára vége az évnek, és nagyon nem megy neki. Én pedig ugyanígy vagyok az angollal. Végül megegyeztünk abban, hogy én korrepetálom németből, Ő meg angolból. Megbeszéltük, hogy minden szerdán, és pénteken átmegyek hozzájuk és korrepetáljuk egymást. Persze amikor Karoláék megtudták, hogy hetente kétszer megyek Levihez rögtön piszkáltak, hogy pasizok. Jellemző rájuk, hiszen nem is Karola lenne. Kezdett egyre gyakoribb lenni, hogy hallottam valaki hangját, hogy szólt, de ha visszakérdeztem csak furán nézett rám, hogy Ő nem szólt. Furcsa volt, és egyszerre minden zavaros volt. Úgy éreztem kezdek megbolondulni, de próbáltam nem foglalkozni vele. Rendszeresen jártam szerdánként, és péntekenként Levihez. Jókat nevettünk, persze a tanulásra is koncentráltunk. Egyik nap az iskolában éppen matek óra volt, unottan néztünk magunk elé, és oda sem figyeltünk, hogy mit magyarázott a tanár. Egyszer csak hallom Karolát. „De jó volna most valami más helyen lenni, a strandon, a hideg vízben, egy jóképű srác karjai közt.” – álmodozott

- Én is szívesen lennék most máshol. – merültem el a képzelet világában

- Mi? Micsoda? – eszmélt fel bambaságából

- Mondtad, hogy szívesen lennél most máshol, és én meg mondtam, hogy én is. Válaszoltam

- Én… én nem mondtam ilyet. – mondta csodálkozva

- De igen! Azt mondtad, hogy de szívesen lennél most máshol, a strandon, hideg vízben, egy jóképű sráccal. – néztem rá furán

- Úristen! – és akkor leesett neki

- Mi az? – lestem tekintetét kíváncsian és furcsán

- Ez nem lehet! – mondta még mindig megdöbbenve

- Mi? Mi az? Mondd már! – türelmetlenkedtem

- Én… én ezt nem mondtam, hanem magamban gondoltam. – s ámulva nézett rám

- Az nem lehet! – nem tudtam elhinni – Próbáljuk ki újra! Gondolj valamire, és megmondom mi az. – találtam ki kis fáziskéséssel

- Rendben. – egyezett bele. „Nem tudom miért, de érzem, hogy megszépült megint az életem. Amint megláttam belészerettem, Mert neki ellenállni nem lehet.” – hallottam Karola hangját.

- Azt mondtad, hogy „Nem tudom miért, de érzem, hogy megszépült megint az életem. Amint megláttam belészerettem, Mert neki ellenállni nem lehet.” Egyébként ez mi? – Karola reagálni sem tudott a csodálkozástól

- Az új versemből egy részlet, amit még senkinek sem mutattam meg. – mondta hosszas fáziskéséssel még mindig ámulva

- Aszta! Ez komolyan működik. – lepődtem meg magamon

- De ezt hogy csináltad? – érdeklődött

- Egy bűvész soha nem árulja el a titkát. - viccelődtem

- Köhöm, köhöm. – szólt fölénk hajolva Rózsa néni. – Nem zavarjuk a bűvésznőket? – érdeklődött

- Áh, dehogy! Csak ezek a padok lehetnének kényelmesebbek. – gúnyolódtam

- Te kis szemtelen! – mérgelődött

- Nem tanárnő, még van szemem. – gúnyolódtam tovább, amivel a már visszafojtott nevetés most előtört

- Te nekem ne feleselj! Azonnal add ide az ellenőrződ! – förmedt rám

- Jól van, na! Nem kell a fülembe kiabálni, a hallásom még elég jó. – még akkor sem fejeztem be a pimaszságot, mire az osztály újabb visszafojtott nevetése. Erre már nem tudott mit mondani mérgében, csak kirántotta a kis füzetet a kezemből. – Egy szaktanárival több. – suttogtam, hogy Rózsa néni ne hallja, mire a többiek halkan kuncogtak. Óra után megvártam Karolát.

- Figyelj, ami órán volt az maradjon már kettőnk közt! – kértem

- Persze, rendben. De komolyan, hogyan csináltad? – csak folytatta kíváncsiságát, de Ő már csak ilyen marad.

- Nem tudom. – válaszoltam én is értetlenül. – De csak úgy négyszemközt szólva, van még valami.

- Micsoda? – kíváncsiskodott vidáman

- Gyere, megmutatom. – intettem a fejemmel a mosdó felé, és ketten bementünk. Körülnéztem, hogy van-e még más is ott rajtunk kívül, és amikor meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep, akkor megengedtem a csapot.

- Most mit csinálsz? – nézett furcsán

- Csak figyelj – válaszoltam, behunytam a szemem, és erősen koncentráltam, mire a víz megfagyott.

- Úristen! Ez, de durva. Ezt hogy csináltad? – csak nem hagyott fel ezzel a kérdéssel

- Mondtam már, hogy nem tudom. Egyik nap egyszerűen csak megfagyott a víz a poharamban, és kész. Nem tudom, hogyan csináltam. – magyaráztam

- Aszta! Te egy Istenség vagy. – viccelődött – most már téged kell imádni, neked kell imádkozni. – erre felnevettem

- Bolond! De maradjon köztünk! – figyelmeztettem

- Köztünk marad. – ígérte

- Életünk árán is megőrizzük a titkot! – mondtam kezemet a levegőbe téve

- Életünk árán is megőrizzük a titkot! – ígérte a kezemre téve kezét, és együtt őriztük tovább a titkot. Örültem, hogy volt valaki, akinek elmondhattam, és vele mindent megbeszélhettem. Az azutáni pár hétben teljesen el voltam habozva, és észre sem vettem mennyire gyorsan telt az idő. A gyakori találkozások Levivel, a folytonos megbeszélés Karolával, és teljesen elment az idő. Már hetek óta minden diák az érettségi szünetet várja, hogy végre szabadok legyenek pár napra, én pedig észre sem vettem, hogy már csak egy nap a szünetig, de az a nap is hamar eltelt. Péntek volt, és szünet. Mindenki ujjongva, vidáman hagyta el az iskolát, és siettek haza, hogy élvezhessék a szünetüket. Úgy döntöttem aznap gyalog megyek haza, hiszen olyan szép idő volt. A nap sütött, meleg volt, és olyan nyárias idő volt. Jólesett a kis meleg, feltöltött, és vidám voltam. Csak sétáltam szépen lassan, és elmerültem a gondolatok tengerében.

3. fejezet

            Egy ismeretlen ismerős

Ott állt velem szemben egy alak, és nem akartam elhinni. Levente volt, az egyik nagyon régi barátom, akit már öt éves korom óta ismertem, és körülbelül három éve költöztek el a városból. Nem sokat változott. A haja rövid volt, a homloka közepéig ért, néhány tincs néha az égnek állt, mint ha elaludta volna. Nagyon világos barna, szinte már szőke volt. És ha belenéztem a szemébe olyan érzésem támadt, mintha az óceánban úsznék, ami egyre és egyre távolabb sodor a józanész partjától.

- Levi? Te vagy az? – mondtam, és megöleltem örömömben. Végignéztem rajta, hogy jobban szemügyre vegyem. „Jól megnőtt.”- jegyeztem meg magamban – Te mit keresel itt?

- Hát… csak erre fújt a szél. – válaszolt, rám kacsintott.

- És miért fújt erre a szél?– érdeklődtem

-  Szomorú dolog miatt. – mondta szomorúbban - Meghalt a nagybácsim.

- Oh, sajnálom. Hallottam róla. Kedveltem Őt. - mondtam - Szinte semmit sem változtál. – jegyeztem meg végigmérve, hogy tereljem a témát – Sokat nőttél.

- Te viszont sokat változtál. – mosolyogva nézett végig – Sokkal csinosabb lettél

- Köszönöm. – s ebbe belepirultam - És meddig maradsz? – vártam kíváncsian válaszát, mert örültem a társaságának, és reméltem, hogy sokáig marad. Kérdésemre elmosolyodott.

- Hát, ha minden igaz, akkor örökre. – válaszolt széles vigyorral az arcán

- Hogy, hogy? – néztem rá furcsán, és nem tudtam eldönteni sírjak vagy nevessek, örüljek vagy csodálkozzak. Csak álltam tétlenül.

- A nagybácsimtól örököltünk egy lakást, és ott fogok lakni. – s még mindig széles vigyor ült az arcán

- Ez nagyszerű – örvendeztem - És hova fogsz járni iskolába?

- A Főnix Gimnáziumba, és ha minden igaz, akkor a kilencedik „C” osztályba fogok járni. – szinte el sem hittem, amit mondott

- Komolyan? – annyira boldog voltam – Én is abba a suliba járok, csak a kilencedik „A” osztályba.

- Ez remek. Legalább már fogok ott ismerni valakit. – és ránézett az órájára. – Hát, örülök, hogy találkoztunk, de most mennem kell. Ne haragudj! – búcsúzott el, és átnyújtott egy kis kártyát, s elindult az ellenkező irányba a nagy utazótáskájával. Nagyon fel voltam dobva, hogy újra találkozhattam Levivel. Gyalog mentem haza, és elkalandoztak a gondolataim. Három éve nem is hallottam felőle semmit, és most csak úgy hirtelen feltűnik. Kicsit fura volt, de nem érdekelt, örültem a találkozásnak, és a hallottak alapján még elég sokszor fogok találkozni vele. Örültem, hogy már nem fog elköltözni ismét. Nem akartam ismét elveszíteni az egyik legjobb gyermekkori barátomat. Csak sétáltam, és szálltam a gondolatok közt, és egyszerűen csak boldog voltam. „Talán csak egy érzés, talán csak egy kaland, talán csak egy arc, de néha mindez épp elég, hogy mindenünk meglegyen…” – szólt az idézet a fejemben. Teljesen igaz. Észre sem vettem, hogy már hazaértem. Olyan csendes volt az utca. Szerettem arra lakni, nagyon csendes kis környék, mint ha egy kis faluban laktam volna, ahol mindenki ismer mindenkit, és csend van. Otthon mikor leültem az ágyra a Lap Top-ommal valami elkezdte nyomni a lábam. Felálltam, hogy megnézzem, és egy kis kártya került a kezembe, amit Levi adott. Egy kis névjegykártya volt, amin a személyes adatai voltak. Felmentem az internetes chat-re és felvettem az ismerősök közé. Nem szoktam egész nap a számítógépen lógni, de aznap egész délután ott ültem, és Levivel beszélgettem, és észre sem vettem, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Egyszer csak benyitott apu.

- Te még fent vagy? – kérdezte furcsállva

- Miért? Még korán van. – válaszoltam furán nézve

- Tizenkét óra neked korán van? – úgy nézett rám, mint aki egy hülyével beszél

- Már ennyi az idő? –fel sem tűnt, hogy milyen késő van. – Különben is, nem vagyok már kislány! – tört elő belőlem a lázadó tini kis késéssel

- Jó, oké. Nem kell leharapni a fejem! Csak nem szoktál ilyen későn fent lenni.

- Apu! Nem vagyok már kislány! Akkor fekszek le, amikor akarok. – folytattam a lázadást

- Oké, de ne feküdj le túl későn! És mi az a körömlakk a kezeden?

- Apu! – vágtam közbe

- És miért vagy kifestve?

- Apu! – mondtam hangosabban. Utáltam, ha kislányként kezelt.

- Na, jó! Befejeztem. Csak gondoltam benézek alszol-e már. Egyébként mi újság? Régen beszélgettünk már úgy igazán.

- Semmi különös. Élem az én lázadó tizenhat éves tini életem. – viccelődtem mire Ő elmosolyodott

- Az biztos – gúnyolódott

- Mármint az, hogy élem az életem, vagy az hogy a lázadó életem?

- Hát, mindhárom. – viccelődött – na, jól van. Megyek. Majd te is feküdj le. Jó éjt kicsim!

- Jó éjt apu! – köszöntem el, majd nem sokkal az után, hogy elment apu én is elmentem lefeküdni. Csak feküdtem az ágyon, és elmerültem a gondolatokban. „Vajon miért jött vissza Levi? Tényleg csak a nagybácsija miatt? Valami más oka is lehet, hogy visszajött, de mi?” – ezek a kérdések jártak a fejemben, de egyikre sem találtam választ. Ahogy ezeken elmélkedtem, elnyomott az álom. Aznap éjjel nagyon furcsát álmodtam, amelynek később fontos jelentése volt.

Sötét volt, és teljesen gyenge voltam, mint akit kiütöttek. Olyan kába voltam, alig tudtam mozdulni. Éreztem, hogy valami asztal szerűségen voltam. A végtagjaim, mint ha ki lettek volna kötözve. Aztán rájöttem, hogy nem kikötözve volt. Fém fél karikán volt a kezem, de nem volt bezárva. Elmenekülhettem volna, ha lett volna erőm, de nem volt még annyi se, hogy felüljek. Hirtelen hangokat hallottam, és fénycsóvákat, amelyek egyre közeledtek. Majd fekete köpenyes alakokat láttam, akik kis lámpásokkal közeledtek felém. Meggyújtottak a helységben néhány gyertyát, majd körülálltak. Csak álltak, és vártak, de mire, azt nem tudtam. Majd megjelent egy másik alak. Neki félig lehetett látni az arcát, és volt benne valami ismerős, mint ha ismerném. Nem tudtam rájönni, ki lehet, s mikor egy kicsit felnézett, hogy lássa a többieket láttam az arcát. A szeme üveges volt, és a sírás szélén állt. Majd rám nézett, és mint ha elbúcsúzott volna tőlem rám mosolygott könnyes szemeivel. Aztán megszólalt: „Kezdhetjük?”- kérdezte elcsukló hangon a többiekre nézve, akik bólintottak, majd amin feküdtem, hirtelen felemelték, és elindultak velem. „ Mi akarnak? Tegyenek le!” – kiabáltam, de Ők csak hallgattak, és mentek, és láttam, hogy az alak, aki rám mosolygott ottmarad. Ahogy visszanézett rám láttam egy lecsorduló könnyet.” Sajnálom” – suttogta halkan, hogy csak én hallottam. Beértünk egy helységbe, és rögtön rájöttem hol vagyunk. Egy vulkán belsejében voltunk. Abban a helyiségben is volt sok gyertya. Vajon mit keresünk itt? Nem tudtam. Aztán letettek, és elkezdtek valamit mormolni, ami számomra ismeretlen volt, de a nyel ismerős volt. Csak mormoltak, és mormoltak. Majd hirtelen a gyertyáknak nagyobb lett a lángja, és elkezdtem felemelkedni a levegőbe. A szívem egyre gyorsabban vert. Ahogy egyre távolodtam az asztaltól, egyre kezdtem visszanyerni az erőmet. Mikor már egészen magasan voltam, elindultam a forró láva felé. Mégjobban megijedtem, és elkezdtem rángatózni, vergődni, ordibálni, de hiába. Jóval a láva fölött voltam, de a forró lángja szinte égetett, perzselte a bőröm. Egyre forróbb lett, és már pokolian égetett. Vergődtem, hogy kiszabaduljak, de hiába. Próbáltam az erőmmel megfagyasztani a lávát, vagy lehűteni magam, de kudarc.„Felesleges az erődet pazarolnod”- szólt egy felnevető gonosz hang, s tekintetem rá irányult. Egy magas, sötét rövid hajú férfi volt, s gonosz szemeit rám meresztette. Megijedtem tőle, és mikor észrevette ijedségem megint felnevetett.”Mi az? Csak nem félsz? Kicsi Orsi”- s gonoszan kacagott – „Az életedet a kezemben tartom, s nemsokára még nálad is hatalmasabb leszek” – nézett gúnyos vigyorral. Elundorodtam tőle. A láva gőze pedig egyre csak forróbb- és forróbb lett. Úgy éreztem, már nem bírom tovább a forróságot. Aztán egyszer csak lángra kaptam. Égtem, és borzasztóan fájt. Vergődtem, ordítottam a fájdalomtól, de senki sem enyhítette azt. Egyszer csak anyu hangját hallottam, s felébredtem.

Álmomban kiabáltam, és anyu jött be megnyugtatni. A borzasztó álomtól kivert a víz, és már sírtam, s anyu átölelt, hogy megnyugtasson.

- Ssss! Semmi baj! Csak egy álom. – próbált lecsillapítani, de ez az álom borzasztóan felkavart. Mikor végre meg tudtam nyugodni visszament aludni. Én is lefeküdtem, majd nem sokkal később el is aludtam. Reggel gyorsan lezuhanyoztam, és lerobogtam a lépcsőn. Már rohantam volna el, mikor anya.

- Héj! Se puszi, se pá? – szólt utánam

- Cupp, pá! Elmentem! – kiáltottam utána, és siettem a buszhoz. Aznap nagyon bamba voltam, és a buszon észre sem vettem, hogy Levi ott áll mögöttem. Egészen közel hajolt hozzám, majd pár centire a fülemtől

- Hu! – kiáltotta nagyon hangosan, és én az ijedségtől felugrottam.

- Ó, hogy az a… ! A szívbajt hozod rám! – kiáltottam rá mérgemben, mire Ő felnevetett – Ez nem vicces! – játszottam a sértődöttet, mire abbahagyta a nevetést, s bocsánatkérőn nézett rám boci szemeivel.

- Ne haragudj! – kérlelt, és nem tudtam kibírni, elmosolyodtam rajta – Nyertem! Mint mindig. – mondta gúnyosan, s mivel nem tudtam rá mit felelni csak kiöltöttem a nyelvem. – Igen? – és rám támadt, elkezdett csikizni, és nem akart leállni.

- Oké, feladom. Megtaláltad a gyengepontom. Megadom magam, csak ne csiklandozz! – s abbahagyta. „A te igazi gyengepontodat, még te sem ismered”

- Micsoda? Mi mondtál? – kérdeztem furcsán nézve rá

- Semmit – nézett furán – meg se szólaltam.

- Akkor biztos mást hallottam, hisz sokan vagyunk a buszon. – fogtam rá. Egész úton beszélgettünk. Annyi mindenről akartam neki mesélni, annyi mindent akartam mondani. Olyan sok minden történt, amióta elment, és úgy hiányzott. Csodával hallgattam az Ő történeteit, hogy vele mik történtek az elmúlt években. Majd visszatértem az iskola témához.

- Azt mondták, hogy először jelentkezni kell az igazgatónál, ott lesz az osztályfőnököm is, és elmondanak minden tudnivalót. – mondta - De nem tudom, merre kell menni, mert még nem voltam ott. Elkísérsz? – kérdezte kissé szégyellősen

- Persze! Természetesen. – válaszoltam mosolyogva. Miután leszálltunk a buszról, és bementünk az iskolába körbevezettem, majd elkísértem az igazgatói iroda elé, és kint megvártam. Mikor nyílt az ajtó az igazgató meglátott engem.

- Hát maga mit keres még itt? Mindjárt becsengetnek. Már az osztálytermében kéne lennie! – förmedt rám

- Bocsánat igazgató Úr! Csak az új diákot kísértem, mert nem tudta merre van az út. – válaszoltam kiséé rémültem, mert nem erre a fogadtatásra vártam, bár mit is várhatnék Albert igazgató Úrtól. Már a neve is olyan merev, de főleg maga az ember. Merev, tartózkodó, szigorú és folyton mérges. Azonkívül a külsője sem volt valami csodás látvány. Haja rövid, katonásan egyforma mindenhol, kicsit már őszülő volt. Hatalmas ócska szemüveget viselt, alacsony volt, és néha ha kiabált olyan lányos sikító hangja volt. Olyankor vissza kellett tartania az embernek a nevetést, hogy ne nézzék túl bolondnak. Néhányan az iskolából elnevezték Justin Bieber- nek mert neki is olyan lányos hangja volt.

- Jól van akkor. Kísérje Őt az osztálytermébe. Elmehetnek! – engedett egy kicsit a hangjából, de a szigorúságából soha. Mikor már becsukta az ajtót Levi halkan odaszólt hozzám.

- Itt minden tanár olyan, mint az igazgató? – kérdezte ijedten

- Mármint ilyen merev, unott, ócska stílusú, faviccekkel teli, szigorú, idegbeteg? – kérdeztem vissza

- Igen – vágta rá

- Nem. Vannak olyan tanárok, akik magáznak ugyanúgy, de jófejek és viccesek. Vagy vannak olyanok, akik szigorúak, de tisztaszívűek és rendesek. Csak az igazgató ilyen merev, szigorú, unott, és idegbeteg. – erre fellélegzett

- Akkor jó – húzódott széles vigyor az arcára. Mikor elértünk az osztályterméhez megszólaltam.

- Ez lesz az osztálytermed. Az enyém ott van a folyosó végén, ha kellenék. Menny be, ismerkedj meg az osztálytársaiddal, és légy jó. – tájékoztattam, és az utolsó szónál rákacsintottam.

- Én mindig jó vagyok. Hisz ismersz már. – vigyorgott rám

- Igen ismerlek. Épp ezért mondtam. – gúnyolódtam vele. – Na de megyek. Szia! – búcsúztam tőle, és átmentem az én osztálytermembe. Amint beléptem az ajtón ott termett mellettem Karola.

- Te mindig pasizol? – kérdezte

- Neked is, szia. – válaszoltam

- Ez nem válasz. Ne térj el a tárgytól! – kezdett makacskodni

- Nem tértem el a tárgytól. Nem pasizom. Te mindig csak rosszat gondolsz rólam? –vágtam vissza

- A pasizás nem rossz dolog – viccelődött – de ha nem pasizol, akkor miért látlak mindig jóképű srácokkal? – vágott vissza Ő is

- Nem tehetek róla, hogy minden fiú haverom jóképű. Egyébként meg ez a srác új a suliban és én meg ismerem, szóval útbaigazítottam. Olyan nagy baj?

- Természetesen nem baj. – már nem tudott visszavágni ebben a témában, ezért megadta magát – és honnan ismered? – folytatta kíváncsiskodását, mire felsóhajtottam

- Tíz éves korom óta ismerem, akkor költöztünk arra a környékre, ahol Ők laktak. – próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne legyen több kérdése, de neki mindig volt több.

- És mikor költöztek el? Miért és hová? És miért költöztek vissza? – árasztott el kérdéseivel, de szerencsémre becsengettek, és a csengőszó megzavarta, én pedig kihasználtam az alkalmat, és elillantam. „Még visszatérek ezekkel a kérdésekkel.” – hallottam Karola hangját.

- Tessék? Mit mondtál? – kérdeztem vissza

- Én? Semmit. – válaszolt, de tudtam, hogy mondott valamit, csak magának motyogta, és utána letagadta. Az ilyen jellegű mondatoknál ezt szokta csinálni. Mint ha nem is mondott volna semmit. Az elő óra irodalom volt, és az osztály, mint mindig most is majdnem kiprovokálta a B§ - t. A magyar tanár, Vanda néni azt találta ki a mi osztályunkra, hogy ha hangoskodunk, Ő szó nélkül odamegy a táblához és elkezdi felírni a tábla jobb felső sarkába három részletben a B – t. Ha háromszor nem tudunk csendben maradni, és kiírja teljesen, akkor az azt jelenti, hogy az óra többi részében nem szólal meg, hanem felírja az anyagot, és következő órán dolgozatírás. Voltak, akik nem kedvelték Őt, de nekem semmi bajom nem volt vele. Voltak poénos beszólásai, vagy vicces mutogatásai, amikor valakit legszívesebben megölne. Szerintem jófej tanár, én bírtam. Bár a B§- t én sem szerettem. És a magyarral sem volt bajom,(bár tanulni nem igazán tanultam) és legalább kiverte a kérdéseket Karola fejéből. Ebédnél gondoltam megkeresem Levit. Nálunk a suliban úgy volt a menza, hogy négyesével kellett ülni, és egy asztalhoz nem mindenkinek külön tálcán az étel, hanem egy nagy tálban a leves, egy nagy tálban a második, és csak tányérokat és evőeszközt kell vinni. Amikor beléptem az ebédlőbe a szememmel elkezdtem keresni Levit, és elszörnyülködve néztem, hogy hol ül. Gergő és Gizella társaságában ült. Ők mindig csak kettesével ültek, mert nem nagyon bírták Őket. Gergő, hogy is mondjam finom, eléggé gusztustalan volt néha, főleg amikor evett. Alacsony volt, vállig érő barna hullámos haja volt. A kinézete teljesen elhanyagolt, a ruhája koszos, és eléggé idegesítő tudott lenni. Gizella kicsit duci lány, a haja totálzsíros mindig, és nem nagyon foglalkozik a külsőjével. Ők ketten mindig együtt lógnak, és senki sem nagyon szokott velük lenni. Odamentem hozzájuk.

- Sziasztok! Egy kicsit elrabolhatom Levit? Köszi – mondtam, és messzebb mentem Levivel tőlük, hogy ne hallják. Egyébként én velük teljesen rendes voltam, soha nem szemétkedtem velük, kedvesen beszéltem hozzájuk, és nem beszéltem ki Őket a hátuk mögött.

- Már rosszul kezded az első napodat. Ezt elfelejtettem neked mondani, de hozzájuk ne menj enni! Velük nem szokott enni senki. – magyaráztam

- Miért? Tök kedvesek. – nézett furán

- Igen az lehet, de még nem ismered Őket, és am nekem úgy igazából bajom nincs velük, de hosszútávon velük lenni nem érdemes. Elég, ha csak nem szemétkedsz velük. Ha kell, néha mondasz nekik valamit, köszönsz és kész, de hidd el nem olyan érdemes velük barátkozni. Kedvesek meg minden, de borzasztóak. Ez most bonyolult, de majd megérted. – próbáltam megértetni vele.

- Csak mosolyogj, és bólogass. – gúnyolódott. Mindig ezt csinálta, ha valaki magyarázott neki. Úgy tett, mint, ha értené, és néha gúnyolódott is vele, hogy ezt mondta. De mivel nem tudtam mit mondani rá, ezért csak nyelvet öltöttem rá, mire elmosolyodott. A menzán velünk ebédelt, mert Éva úgy is hiányzott, és Ő amúgy is sokszor Amandáékkal evett. Bemutattam Őt a többieknek, és leültünk enni. A többiek csodálva hallgatták Levi történeteit, és láttam, hogy úgy nézték, hogy majd kiesett a szemük. Ebéd után már nem volt több óránk, ezért miután összepakoltam átmentem Levi termébe.

- Hali! – köszöntem oda neki – na, milyen volt az első napod a suliban? – érdeklődtem

- Szia! Egész jó. Már megismerkedtem a kémia - biológia tanárral, már megjegyezte a nevem. –mesélte vigyorogva

- Te semmit sem változtál. – jegyeztem meg viccelődve – egyébként Piroska néni jófej, csak a dolgozatokat szigorúan veszi, szóval nem lehet nála elhalasztani a dolgozatírást, de amúgy tök rendes, és jó poénjai vannak.

- Útközben elmesélhetnéd minden tanárról, hogy milyen, mert egy ideig úgyis együtt megyünk. – ajánlotta fel

- Rendben. – mosolyogtam, és útközben mindent elmeséltem neki.